Biztonság & Intimitás
Az intimitás szóról legtöbbször egy másik emberrel való közelség jut eszünkbe. A kapcsolat, az érintés, a csendben megosztott pillanatok és mély beszélgetések. Pedig az intimitás legelső és legmélyebb formája az, amit önmagunkkal élünk meg. Az a belső tér, ahol őszintén jelen tudunk lenni az érzéseinkkel, a vágyainkkal, a félelmeinkkel – anélkül, hogy el akarnánk tolni őket. Az önmagunkban megélt biztonság pedig ennek az intimitásnak az alapja: a finom, mégis stabil belső megtartottság, amihez bármikor visszatérhetünk.
A legtöbben úgy nőttünk fel, hogy közben megtanultuk hogyan tudunk módszeresen kifelé figyelni. Hogyan legyünk elfogadhatóak, szerethetőek, ügyesek és erősek a környezetünk számára. Hogyan tudjuk azt megállás nélkül monitorozni, hogy biztosan az oda leginkább passzoló énünket tudjuk elővenni az adott pillanatban. Közben pedig elfelejtettük megtanulni a legfontosabbat, hogy hogyan maradjunk kapcsolatban önmagunkkal. Hogyan üljünk le a saját érzéseink mellé anélkül, hogy azonnal meg akarnánk javítani, elemezni vagy elnyomni őket és hogyan tudunk empátiával és elfogadással fordulni magunk felé, akkor, amikor az a legnehezebbnek tűnik.
Az önmagunkkal való intimitás ott kezdődik, amikor már nem menekülünk el a belső világunk elől, hanem kíváncsian és gyengéden tudunk felé fordulni.
A belső biztonság nem azt jelenti, hogy mindig nyugodtak vagyunk, és soha nem billenünk ki az egyensúlyunkból. Sokkal inkább azt, hogy akkor is meg tudjuk tartani magunkat, amikor nehéz. Amikor szorongunk, amikor elfáradunk, amikor bizonytalanok vagyunk, amikor valahogy semmi sem jó. Ez se nem hangos, se nem látványos, de ott van velünk minden pillanatban. Néha csak annyiban, hogy veszünk egy mély levegőt és megengedjük magunknak a pihenést. Néha abban, hogy nem beszélünk magunkkal bántó módon és néha pedig abban, hogy megengedjük magunknak a nehéz érzéseket és telesírjuk a párnát. Ezek az apró, mégis mély gesztusok építik fel azt a belső teret, ahol jó lenni - elfogadásban, megtartásban, biztonságban.
Testünk kulcsszerepet játszik ebben a folyamatban. Az idegrendszerünk ugyanis folyamatosan figyeli, hogy biztonságban vagyunk-e. Ha rohanunk, túlterheljük magunkat, folyamatosan kifelé figyelünk, a testünk állandó feszültségben marad. Az elménk megállás nélkül a felmerülő akadályokat, lehetséges veszélyforrásokat és hiba lehetőséget keresi anélkül, hogy egy percre is megállna pihenni, hiszen evolúciósan belénk kódolt szükség a biztonság keresése. Ez az ösztön tartott minket életben évszázadokon át. A világunk viszont jelentősen megváltozott, jóval kevesebb veszély leselkedik ránk a mindennapokban - nem üldöznek ragadozók, nem kell megküzdeni az élelemért és menedéket keresni éjszakára. Az idegrendszerünknek több ideje lenne pihenni, ám a modern életmódunkkal pont az ellenkezőjére kényszerítjük azt.
A modern kor nehézségei, a folyamatos stressz, a felborult munka-magánélet egyensúly, a megfelelni akarás, a rengeteg külső zaj egy teljesen másfajta túlélési mechanizmusba szorítja a testünket. Bár a régen ismert veszély már rég nincs jelen, mi teremtettünk helyette másikat. Így szorongunk, idegeskedünk, rohanunk, túlhajtjuk magunkat, amíg ki nem égünk, mert ez van belénk sulykolva és nem igazán tudjuk mi van a másik oldalon.
Amikor azonban végre lassítunk a tempón, nem rohanunk, mélyebben és lassabban lélegzünk, vagy egyszerűen csak jelen vagyunk a mozdulatainkban, azzal azt üzenjünk a testünknek: „itt vagyok, figyelek rád, biztonságban vagy.” Ez a fajta tudatos jelenlét nemcsak megnyugtatja az idegrendszerünket, hanem megnyitja az utat az önmagunkkal való mélyebb kapcsolódáshoz is.
Az önmagunkban megélt intimitás azt is jelenti, hogy nem csak a „szép” részeinkkel vagyunk kapcsolatban.
Hanem azokkal is, amiket eddig elrejtettünk: a szégyennel, a félelemmel, a bizonytalansággal, a vágyakkal, amelyeket talán még magunknak sem mertünk bevallani. Amikor ezeknek is helyet adunk, megszűnik a belső harc. Nem kell többé szerepeket játszanunk saját magunk előtt sem. Megjelenhet az az őszinte, nyers, élő minőség, ami valójában mindig is ott volt bennünk. Ez a belső biztonság kihat a kapcsolatainkra is. Amikor önmagunkban stabilak vagyunk, már nem a másiktól várjuk, hogy kitöltsön bennünket vagy folyamatosan megerősítsen. Nem kapaszkodunk, nem megfelelni akarunk, hanem kapcsolódunk. Nem elveszünk a másikban, hanem jelen maradunk önmagunkként. Az intimitás így válik szabaddá: két egész ember találkozásává, nem pedig két hiány egymásra utaltságává.
Fontos megérteni, hogy ez egy folyamat. A mai világ ritmusa nem támogatja a befelé figyelést, és sokunk számára az elején szokatlan lehet csendben lenni önmagunkkal. De minden egyes alkalommal, amikor időt szánunk magunkra – akár csak néhány tudatos lélegzetvétel erejéig –, új idegrendszeri mintákat és hálózatokat hozunk létre. Egyre ismerősebbé válik a saját belső terünk. Egyre kevésbé lesz ijesztő, és egyre inkább válik kényelmessé és komfortossá magunkkal lenni.
Az intimitás és a biztonság önmagunkban valójában egy hazatalálás.
Nem kell hozzá semmi különleges eszköz, nem kell tökéletes állapotba kerülni. Csak tudatos jelenlét kell. Gyengéd figyelem, ami újra és újra visszahív bennünket önmagunkhoz. És ahogy ez a kapcsolat mélyül, egyre kevésbé keressük kívül azt, amit eddig: a megtartottságot, az elfogadást és azt a csendes, mégis erős érzést, hogy jó itt lenni.
