Önszeretet & Öngondoskodás

Hogyan térj vissza önmagadhoz?

Mi az ami legelőszőr eszedbe jut az önszeretetről?

Teljesítmény? Tökéletesség? Elégedettség? Bizalom?

De mi van, ha ez csak a látszat? Mi van, ha az önszeretet ennél sokkal mélyebben gyökerezik?

Az önszeretet és az öngondoskodás ma már sokat használt (talán túl sokat is) kifejezések, mégis kevesen tapasztaljuk meg a valódi mélységüket a mindennapokban. Olyan világban élünk, ahol a teljesítmény, a gyorsaság és a folyamatos jelenlét szinte alapvető elvárás. Olyan világban, ahol természetessé vált, hogy folyamatosan adunk: figyelmet, energiát, időt, gondoskodást. Jelen vagyunk a munkában, a kapcsolatainkban, a családban, a közösségben – miközben sokszor épp az a személy kapja a legkevesebb figyelmet, akivel a legtöbb időt töltjük: Önmagunk.

Így könnyen kialakulhat az a belső működésünk, hogy mindig mások igényeit helyezzük előtérbe, miközben a saját szükségleteink és érzéseink a háttérbe szorulnak. Az önszeretet és az öngondoskodás azonban nem luxus, nem jutalom egy “elég jó” nap után, és nem is önzés. Nem egy újabb feladat a teendőlistán és nem egy kipipálandó cél.

Az önszeretet egyfajta belső kapcsolat önmagunkkal – az a minőség, ahogyan jelen vagyunk a saját életünkben, az a belső alapállapot, amelyből minden más kapcsolódásunk születik.

Sokan azt gondolják, hogy az önszeretet egyenlő azzal, hogy magabiztosak vagyunk, elégedettek a testünkkel, és mindig jól érezzük magunkat a bőrünkben. Valójában sokkal inkább arról szól, hogy akkor sem fordulunk el magunktól, amikor éppen fáradtak és bizonytalanok vagyunk, vagy amikor hibázunk. Szeretni magunkat azt jelenti, hogy nem csak a jó és kellemes részeinket fogadjuk el, hanem azokat is, amelyek olykor kuszábbak és nehezebben érthetőek. Az elfogadás ott kezdődik, amikor képesek vagyunk empátiával fordulni magunk felé egy nehéz napon is, amikor már nem a produktivitásunkban mérjük az értékünket és nem büntetjük többé magunkat a hibáinkért. Ez a szemlélet szeretetteljesebbé és elfogadóbbá formálja azt, ahogyan önmagunkhoz fordulunk: a kritika helyét átveszi a megértés, az ítélkezést pedig felváltja a kíváncsiság. Ilyenkor már nem az a kérdés, hogy miért nem vagyunk elég jók, hanem az, hogy mire van szükségünk valójában.

A social médiában az öngondoskodás gyakran a gyertyafényes habfürdőket, arcmaszkokat és a matcha lattet jelenti. Persze ez is mind a része lehet, ám az öngondoskodás valójában sokkal mélyebb ennél. Az öngondoskodás a önmagunkkal való kapcsolatunknak a gyakorlati megnyilvánulása. Nem csupán kellemes rituálékat jelent, hanem sokszor olyan döntéseket, amik bátorságot igényelnek. Öngondoskodás az, amikor meghúzzuk a határainkat, amikor nemet mondunk valamire, ami túl sok, amikor megengedjük magunknak a pihenést bűntudat nélkül, vagy amikor segítséget kérünk. Ezek a döntések mind azt az üzenetet közvetítik önmagunk felé, hogy fontosak vagyunk, és hogy az energiánk, az időnk és a figyelmünk érték. 

A testünkkel való kapcsolatunk az egyik legőszintébb tükre annak, mennyire szeretjük magunkat. A testünk folyamatosan jelez nekünk a belső állapotunkról: fáradtsággal, feszültséggel, légzéssel, érzésekkel vagy ha nem veszünk róla tudomást, akkor betegséggel. Amikor azonban figyelünk ezekre a jelzésekre, és nem próbáljuk őket azonnal elnyomni vagy figyelmen kívül hagyni, akkor kapcsolódunk önmagunkhoz. Egy tudatos lélegzetvétel, egy lassú nyújtózás, egy tápláló ebéd vagy vacsora mind-mind azt az élményt erősítik, hogy biztonságban vagyunk a saját testünkben. Ez az idegrendszerünk számára is megnyugtató üzenet, ami hosszú távon stabilitást és belső egyensúlyt teremt bennünk.

Azért nehéz mégis mindezt a gyakorlatba átültetni, mert sokunkban élnek olyan régi minták, amelyek szerint csak akkor vagyunk értékesek, ha adunk, ha hasznosak vagyunk, ha megfelelünk.

A pihenéshez gyakran bűntudat társul, az önmagunkra fordított idő pedig luxusnak tűnik. Az önszeretet gyakorlása ezért eleinte szokatlan lehet, mintha egy teljesen új nyelvet fedeznénk fel. Minden alkalommal azonban, amikor magunkat választjuk (akár csak annyival, hogy megállunk egy pillanatra és veszünk három mély levegőt), új idegrendszeri mintákat hozunk létre, és idővel egyre természetesebbé válik számunkra ez az állapot. Szeretni magunkat nem a végállomás, amit ha egyszer elérünk, örökké ott maradunk felhőtlen boldogságban, hanem egy folyamatos tudatos visszakapcsolódás a jelen pillanathoz, magunkhoz és a szükségleteinkhez. Ott van a reggeli első csendes pillanatban amikor nem a telefonunkért nyúlunk először, abban, ahogyan beszélünk magunkkal egy nehéz nap után, egy jóga gyakorlásban, amit magunkra szántunk, vagy abban a döntésben, hogy lassítunk, amikor minden gyorsulna körülöttünk. Nem a tökéletességről szól, hanem a jelenlétről. Az önszeretetet és az öngondoskodás egy gyakorlat, amit minden percben tudatosan választhatunk. 

Amikor megtanulunk szeretettel fordulni magunk felé, az az életünk minden területére hatással van.

A kapcsolataink őszintébbé válnak, mert már nem a hiányainkból kapcsolódunk. A munkánkban is kiegyensúlyozottabbak leszünk, mert nem a kimerülés határáról működünk. A testünk pedig meghálálja a figyelmet: több energiával, nagyobb nyugalommal és mélyebb biztonságérzettel. Az önszeretet valójában nem más, mint a hazavezető út önmagunkhoz – egy olyan belső tér megteremtése, ahol mindig van helyünk, ahol elfogadnak, és ahol megpihenhetünk. És talán ennél nincs is fontosabb kapcsolat az életünkben.